Folyamatos integráció

[Update, 2009. 08. 14. A konkrét neveket kiszedtem a cikkből, nehogy problémát okozzon.]

Immáron két és fél éve éneklek egy budapesti kamarakórusban basszistaként. A tavalyi évben felkérést kaptunk egy másik kórustól, hogy közösen adjunk elő egy 20. századi darabot.

A darab egy másfél-kétórás oratórium. Az oratóriumok egyik közös jellemzője, hogy nagylétszámú zenekarra és kórusra íródtak, és résztvesz bennük jópár szólista énekes is. Kórus szempontból a zeneirodalom egyik legnehezebben tanulható művei közé tartozik a darab: jócskán tartalmaz atonális részeket; ha kocka akarok lenni, azt mondanám, hogy a hangok random követik egymást. Az egyszerre, a különböző teljesen független szólamok által megszólaltatott hangok egyfajta fanyar harmóniát alkotva mégis képesek megfesteni a drámai hatású bibliai jelenéseket.

Számomra az egyik érdekes dolog a darabban az volt, ahogyan megtanultuk azt. A másik kórus, akiktől a felkérést kaptuk, az első pár hónapban tőlünk függetlenül tanulta a darabot. Az ő módszerük az volt, hogy a kórusból minden egyes szólam külön-külön próbált, ún. szólampróbákat tartott, mivel nagyon nehéz a darab. Minden szólam tanulja meg először rendesen a saját hangjait, és majd a végén összepróbálják az egészet.

A mi módszerünk más volt. Az egyes próbák elején mi is szólampróbákat tartottunk, mert a darab megkívánta. A próbák második felében viszont a teljes kórus ún. tutti próbát tartott: összeénekeltük, amit a próba első felében a szólampróbán tanultunk. Sokat szenvedtünk és izzadtunk: próbáltuk a saját szólamunkat tartani, miközben a többi szólam énekelte a sajátját. Nagyon meredek volt, csak kapaszkodtunk, de egyre jobban ment.

Amikor pár hónap múltán a két kórus találkozott a különbség döbbenetes volt. A másik kórus utálta a darabot, mi megszerettük. Ők nem tudták, mi tudtuk (kis túlzással persze, mert még tanuló fázisban voltunk). A hatalmas különbség oka egyszerűen az volt, hogy mi folyamatosan integráltuk a próbák első felén megszerzett szólamismeretet a teljes kórustudásba. A kusza, független szólamok hirtelen harmóniává alakultak, és ezáltal képesek voltunk magunknak megteremteni egy kontextust, amelyhez tudtunk alkalmazkodni, amelyben ésszerűen tudtunk dolgozni.

A részek összegéből alkotott egész megismeréséből a következő próbára mindig új próbakoncepció alakult ki. A lényeg nem az volt, hogy egy-egy ember tökéletesen énekelte-e azt, ami a kottában le volt írva, hanem hogy együtt a csapat milyen hatást tudott kiváltani. Ha volt egy rész, ami nagyon gyengén szólt, azt a következő próbán elővettük, és azt csiszoltuk. Nem foglalkoztunk a nüansznyi dolgokkal. És ahogy így próbáltuk a darabot, mindig a legfontosabb részekre koncentrálva, a nüansznyi dolgok is beolajozódtak, eltűntek.

Persze, emelett, hogy biztosan végezzünk a darabbal, szigorú időbeosztásunk volt. Megvolt, hogy hétről hétre milyen részekkel kell végezni, hogy a végére mindent megtanuljunk. A fennmaradó időket pedig az adott időszak anyagában a leggyengébben megszólaló részek finomítására áldoztuk.

A másik kórusnak erre a felismerésre esélye sem volt. Tudom, mert néhány szólampróbájukon én is ott voltam. Egyszerűen utáltam, hogy hangról hangra kellett tökéletesen énekelni, és ha elcsesztünk valamit, kezdhettük előlről. Nem lehetett érezni, hogy hová tartunk, vagy hogy egyáltalán mit akarunk elénekelni. Beragadtunk. Nem volt ritmusa a próbának, nem volt iránya sem lokálisan, sem globálisan.

Végül több, mint fél évig tanultuk a darabot. A két koncertet Ausztriában tartottuk, és nagyon jól sikerültek. Azóta volt egy másik koncertünk is idehaza. Mindenki a kórust dícsérte. Na, meg persze Csabát, a kórusvezetőnket...